Romantika= felébredés?
A romantika szó ma rózsacsokrot, elegáns éttermet, gyertyafényes vacsorát, szavak nélküli egymásba fonódást, lágy, de beszédes érintést, egy boldog kor emlékét idézi – valami ismeretlen nyelven.
Pedig a valódi romantika nem külső díszlet. A romantika egy eltűnőben levő életstílus. Egy (újra) felfedésre váró „terra incognita”.
De mit is kell felfedeznünk? Mi ma a legnagyobb kincsünk?
Az idő!
Tervekben, célokban gondolkodunk, de elfelejtettük a Pillanatot, elfelejtettük Önmagunkat, elfelejtettük, hogy mi az „Élet értelme”, elfelejtettük, hogy nem egyedül kell helytállnunk. Elfelejtettünk „együtt lenni”.
Igaz, keressük. Keressük az interneten, keressük az AI-ben, keressük az edzőteremben, keressük a gyorséttermekben, keressük a politikában, keressük a felszínes kapcsolatokban. És…… talán még csodálkozunk, hogy nem találjuk.
Hol van? Hol is lehet?
A hódításban? Az udvarlásban? A mézes hetekben? A csöndes hétköznapokban? Az elmúlásban?
Hányféleképpen mérjük az időt? Percek, órák, napok, hetek, hónapok, évek?
Felosztjuk a születés és a halál közötti teret, nem létező egységekre.
Hétfő reggel felkelünk és péntek este lefekszünk. Ennyit érzékelünk a mindennapokból. Rohanunk, rohanunk, addig, amíg sok kis kellemetlenség vagy egy súlyosabb esemény le nem taglóz. És akkor a szerencsésebbek elgondolkodnak, hogy mire is ez a nagy rohanás.
Minél gyorsabb vagyok, annál gyorsabban érem a el végét, a véget. Jobb esetben újra kezdhetem (vagy így, vagy úgy), de ha ott folytatom, ahol abba hagytam, akkor nem történik változás. Ugyanazokat a köröket rovom és az a borzasztó, hogy teljesen automatikusan.
Elromlik a pórszívó, lecserélem. Elromlik a mosógépem? Lecserélem. Két éves az autóm? Lecserélem. Pocakosodik a pasim? Lecserélem. Folytathatnánk, de a lényeg ez. Nem javítunk, hanem dobunk. Nincsenek értékek, csak kielégítetlen mohóság.
Mohóság, vágyakozás a Boldogság után!
Hihetetlen siettetéssel élünk, a boltok már most karácsonyi üzemmódba kapcsoltak. Ami sajnos megint nem szól másról mint „a vegyél meg, cseréld le, dobd ki a régit”-ről,.
Ezért idehoznék egy fantasztikus gondolatot Pilinszky Jánostól;
„Ádvent: a várakozás megszentelése. Rokona annak a gyönyörű gondolatnak, hogy „meg kell tanulnunk vágyakozni az után, ami a miénk”. (Új Ember, 1974. december 15.)
Fél évszázada született benne ez a gondolat.
Hányan születtek ebben az ötven évben? És hányan haltak meg úgy, hogy kergették a boldogságot? Pedig akkor még nem is volt piacgazdaság, még nem éltük meg ezt a „fantasztikus” kapitalizmust!
Ebből a rengeteg halottból, amit csak ebben az ötven évben számolhatnánk (nekem alapvetés, hogy létezik reinkarnáció) hányan születtek újra? Akár többször is. És csak rótták/róják a köröket.
Még egy kicsit maradnék Pilinszkynél; „A boldogság nem az öröm, hanem az a csend, amelyben az öröm megszülethet.”
Visszatérve az eredeti gondolathoz, ez az a csönd, amiben a Romantika megszülethet. Mert a csend nem azt jelenti, hogy lezárjuk az érzékszerveinket. Nem a némaságot, nem a süketséget, nem a bénulást jelenti. Pont fordítva.
Minden érzékszervünk a helyén. Mind működik. Érzékeljük a teret. Érzékeljük a másikat. Látjuk az első mosolyt a szája körül, amivel először jelezte, hogy „gyere csak közelebb, tetszel nekem, kíváncsi vagyok rád”. Egy pillanatra elvakítja a szemed az az első, de valahonnan jól ismert fénycsóva, amit a tekintete lövell feléd, amitől még mindig megremeg a térded. Szíved félre ver, mint a falusi templom harangja, amikor tűzvészt üvölt. És ebben a pillanatban megszűnik a gondolat. Nincs bevásárlási lista, nincs ablakpucolás, nincs befizetetlen számla. Csak Te vagy ott és a tükröd. Ami újra fényes. Már nem akarsz mindent megérteni.
Rájössz, hogy a boldogság nem tűnt el. De sokkal halkabb lett. És a külső zaj sokkal hangosabb. De ha vissza tudsz térni a csöndbe, akkor meg tudod változtatni a fókuszt és a boldogság újra része lehet/lesz az életednek. Nem kell elvonulni a zaj elől. Nem is tudnál. De időnként fel tudod erősíteni – a csöndet.
Mivel?
Egy csokor rózsával, egy elegáns étteremmel, egy gyertyafényes vacsorával. Egy váratlan érintéssel, egy hosszú mély tekintettel. Elfogadással. Hálával! Hálával a másik felé és hálával magadnak!
Legutóbbi hozzászólások